Gattaca

Mi vitt rá megint, hogy írjak.  Elment az eszem. Blogot.  Egyet a százmillió közt. Fene tudja.

 

Gattaca hív menni kell.  

 

Míg gyerek voltam olyan egyszerűen kerek volt a világ.  Anyám szeretetre nevelt, apám a munkára.  Hittem is, hogy ennyi. Szeretet kell meg szorgos kéz munkája. És tudás mert az előre visz és szorgalom mert anélkül semmi a tudás. És szorgos voltam és lelkes és tettre kész.

 

Éveken át.

 

És lemondtam és tanultam és kosárszám hordtuk a pénzt az iskolákba mert érdekelt és szívtam magamba bármit, amiről látszott, hogy új és fontos. És amikor felvértezve előléptem a tudások házának csarnokából, anyám büszke volt. Végre az ő fia is ott lehet közöttük. S nem zavart minket, hogy még több százan álltak köröttünk. Én is büszke voltam. Belém nevelték. Legyek büszke arra, hogy ezt elértem. Nagy tehertől szabadult velem éreztem, kitaníttatott, de végül mégis csak annyit mondott:

 

„Hát neked is elkezdődött a taposómalom.”

 

De én nem azért tanultam, hogy tapossak. Meglásd hova jutok, ki leszek!

Még azt sem tudtam mit akarok, mikor apám elment.  Azóta sem tudom. Életem céljává kezd válni, hogy megtudjam. Nem arra gondolok, hogy pénz, ház jó munka. Mindenki ezt akarja. Én azt akarom megtudni hova visz az út, amin megyek. Amin megyünk.  Egyre inkább érzem ez az út Gattacába vezet.  

 

S hiába tanultam nem lehettem a kiválók közt, mert ahhoz nem voltam elég kiváló. A korcsok és futottak még listáján kezdődött minden.  Ha korcs és futott még az ember, akire azt mondjuk itt nálunk hungirban, átlagember.  Átlag.  Ember. Egy adószám a  listán.

A bevételi forrás.

 

A magam területén tehetséges vagyok, jó szakembernek tartanak. Valami úgy látszik mégis csak átjött abból a tanulásból. Valami. Vakon hittem majd egy évtizeden át, hogy ez elég és ha még többet, még jobban akkor előre és fel.... míg kezdek beleőszülni, zavaros ritmusokat üt az órám és éjjel felriadok az ürességre, ami visszhangzik bennem, mikor álmomban a gyerek után kiáltok aki voltam.  Hol vagy álmodó kisember. Talán életem felén is túl hátamba mélyesztette karmát az igazság, hogy hiba volt.  Hogy az a rengeteg energia és idő, amit iskolákban töltöttem, lemondások közt a hitemmel és anyám szeretetével foltozva átlagosságom fehér foltjait,  amit az  életemből kiszorítottam a jövőnek... az mind a semmié. Mert Gattacában nem várnak korcsokat.  A tehetség nem elég, az elszántság és kitartó munka, az odaadás és lemondás nem elég. Nem kellesz ember.

 

Mit képzelsz ki vagy te?!

 

Erre is kaptam választ hamar. Miután anyám haldoklását végignézetem tehetetlenül minden összeomlott körülöttem. Ő elment és  én megkaptam a választ.

 

Egy senki vagy.

 

Gattaca rabszolgája.

 

Egymás mellett állunk a megállóban, a boltban nekem tolod a kocsit és buzizol, amikor betartom a táblát te meg nem férsz el a bömbivel.  Pedig tudom jó ember vagy te is titkon. Csak elfáradtál sorban állni. Az űrhajó rögtön indul.  Mindenki itt van.

 

Magadra ismersz.

 

Magadra ismersz?

 

Erről szól ez a blog.