Gattaca

Meztelen ember lettem. Nincs fegyverem magam vagyok, akár Géza vetkőzés közbe’. „Éneklem s el vagyok veszve”. Tudom jó irányba megyek. Kopnak az emberek mellőlem. Megutálnak és megszeretnek. De egyre kevesebben lesznek. Pedig nem teszek más csak magamat vállalom. Hogy nem szeretem a hazugságot. Gerincet Apámtól örököltem. Szeretetet Anyámtól. Hitet az Istentől kaptam. Vannak már ellenem. Pedig csak azt tettem, amit kell. Kiállok magamért. És nem akarok ütni és nem akarok rombolni. Építeni és alkotni akarok. AKAROM. Mert másokért teszek vele. És akarom mert magamért teszem. Mert nincs más út csak az Isten útja. Épülni kell. És nem szőttem bele ideát és politikát. Egyszerű emberi utat követek. Isten szól menni kell. Lépek mert az a dolgom. Gattaca hív. Isten bennem. Ki lehet ellenem? Ki lehet ellenünk?

Álmomban zoknit kerestem egy padláson, ami már nincs is.

Valahol máshol van és nem is egészen ilyen. Már semilyen. Nem volt ott semmi csak kacatok, meg pár ruhaszárító kötél és sötét. Dobozban haszontalan dolgok, amit kiborított valaki akinek nem kellett volna ott lennie ahol a padlásnak sem , meg nekem sem. Aztán felébredtem. A rádió ébresztett megint, mert egyszer már lenyomtam. Igazából nem is történt semmi, csak majdnem elaludtam.

Majdnem ott ragadtam ahol minden valami más mint aminek látszik. Bármivé alakulhat a világ és bárki lehet benne aki ottragad. Nehéz lenne megmondani hogy az álmok irányítanak képzelt dolgokat vagy a képzelt dolgok teremtik az álmokat. A Mátrix óta tudjuk - na jó valamivel már korábbról is -hogy minden amit látunk csak illúzió. Ezt jól elmagyarázták nekünk. Nincs ember aki el tudná dönteni mi a valóság és mi az álom. Ha egyáltalán létezik valóság. Ha egyáltalán létezünk. Amit az elme valóságosnak él meg az a valóság. S ha ebben haszontalan dolgok borulnak ki egy nem létező padlás sosem volt padlójára akkor az a valóság. Átutazunk rajta mint valami ugrálós-szaladós játékon. Zoknikat gyüjtünk meg pontokat.

És aki több pontot szerez, az nyer. De mit kezdünk aztán ennyi zoknival? Ha újraindítjuk a játékot újra itt leszünk? Aligha. Csak valami másolat fog ugrálni helyettünk. A kettő pont nulla. Az egyszeri és
megismételhetetlen igazsága még itt is áthatol az álomképeken. A megszerzett tapasztalatokat magunkkal visszük s ha életre ébredünk majd előtörnek mint valami buzgár a gát lábánál. Egészen kis utat
vágva magának végül majd átszakítja támfalat is és mindent elmos amit építettünk magunkban. Magunknak. Akkor mi lesz majd a valóság és majd hol keresem a zoknikat?

És a padlás?

Hol lesz a padlás?

Lám lám, itt vagyunk.

Eljöttünk és mégis ugyan ott vagyunk. Ez a hely mindenhol egyforma. Talán túl sokat voltam más emberek között, más világokban. Talán egyszerűen csak tényleg megváltoztam, de már nem látom magamban, magamat, amikor itt élek évek múlva. Nem látom, hogy része akarok lenni annak, ami itt körülvesz. Az igénytelenség, és a pénztelenség mindenhol ugyan olyan nyomokat hagy.  Ahol van pénz, ott csak a hivalkodás tűnik ki, de nem az érték látszik csak a kivagyiság. Harmónia. Ugyan. Volt pénzem megfizettelek, szép lett ugye? De nem tudom mit jelent mert üres vagyok. Majd megtöltöm, keresek még pénzt. Nincs sem összhang, sem hagyomány. Nem is tudom, mi a hagyomány. Nekem sem tudták átadni, mert létezni sem volt szabad ha nem engedték meg. Persze vannak, akik jól tudják mi is a hagyomány, és elmondják nekem mi is az. Mert nekem valamiért ezt meg kell mondani. De messziről jött ember ugye...

Másolunk, mintha nekünk nem lenne. Azt hiszem tényleg nincs is már. Mintha, mi nem lennénk képesek semmire. Az a tragédia ebben, hogy vakon hiszünk is benne. Hogy nekünk ez a sors jutott. Az én generációm sem tudott semmit átmenteni a sok generációval előbb élt emberek életéből. Csak foltokat hoztunk magunkkal. Innen egy kicsi, onnan egy kicsit több. Ha elfogyunk belülről csak egy üres gödör lesz itt helyettünk. Felemésztjük magunkat az irigység, utálat, megvetés önterrorjával.  Nem akarok elmenni innen, de nem tudom nem látni, hogy máshol  virágok vannak és rendezett terek és emberek, akik nem is értik miről beszélünk. Élettér, életkép, élet.

Mert bár lefordíthatom más nyelvre mi az élet itt, de nem értik ez nekünk miért probléma. Nem értik a problémánkat. Nem értik, miért probléma ez nekünk. Miért fordulunk folyton egymás ellen, és miért baj ha valaki sikeres. Ha nekem nincs barát vagyok, ha sikerem van pusztuljak. Utáljuk magunkat mert nem tudunk magunkon felülemelkedni. Tanulni sem akarunk. Tudni sem akarunk. Semmiről. Egyszerűen csak úgy, jól akarunk lenni. Mert az jár.  Kényelmes ülnünk a sorsüldözött nemzet jól kifészkelődött helyén. Pedig mi tettük oda az embereket, ahol aztán gyakran halált is mondtak ránk. Mi tettük oda az embereket. Nem az Ő felelősségük. A MIÉNK. Azoké, akik Őket választották. Akik felhatalmazták Őket, hogy helyettünk döntsenek. Rólunk. Nem a mi szavainkat mondták és mondják, hanem az övéket mondjuk mi. Ma, tíz éve, vagy száz. De miért kell nekünk  megmondani mit mondjunk? Tudunk beszélni. Megtanultunk.Tanuljunk meg jó döntéseket hozni. Ha nem tesszük mások hoznak döntéseket.  

Nadrágot foltozunk, pedig mindenünk megvan, hogy újat készítsünk. Mégsem beszélünk egymással. Feljelentünk, letaposunk és megtorlunk egymást pusztítjuk. Jó az ha káosz van és átláthatatlanság. Ettől mozog. Bosszúálló szakkört szervezünk és együtt utáljuk azt, aki nem akar közénk állni. Mert presztizs kérdés lecsúszottnak lenni és presztizs kérdés törvényen kívül állni. Akik elmentek közülünk, mert kiutáltuk őket, sikerre vitték számtalanszor. Hogy lehet, hogy itt nem? Itt éltek közöttünk, itt voltak a gondolataik és a terveik. A terveik, amik sikerre vitték őket. Az Ő sikerük a miénk lehett volna. De nekünk nem kell a siker. Nekünk nem kell a jövő, és nekünk nem kell az élet.

De ha elfogy belőlünk az élet, nem lesz kin bosszút állni.

Nem lesz se jobb se bal.

Hírmondónk sem marad.

Csak a semmi.

Elfogyunk mi is.

Kampec.

Hajnal hasadt, narancssárga. A mezők felett a felhőkben úsztunk a házakig. Mögöttem a gyerekek nézték a mezőt, amit láttak és ették a kekszet. Valami elindult bennem, ahogy feljebb jött a fény. Világosabb lett de tisztább semmi. Fényévekre éreztem magam mindentől. Mintha a hajnali köd, valami végtelen kozmikus porfelhőként követne. Soha nem éreztem még magam ennyire messze az álmaimtól. Vagyis inkább az emléküktől...

Beültem reggel az autóba és elindultunk, hogy elvigyem a helyre az ifjakat, ahol majd szocializálódnak. Megtanítják Őket hogyan lehetnek hasznos részei a társadalomnak. De egy ideje tudom, hogy ez vakvágány. Nem tanítják meg őket valójában semmire. Ahogy engem se tanítottak. Csak a hagyományokat követjük,  amiről eddig tudtuk vezet valahova. Nem, persze nem az Óvónők a hibásak. Szakmát tanultak Őket is így tanították, tanítják és tanulj és előbbre jutsz. De nem jutottam előbbre. Középszerűséget tanultam. Nem sikert. Nem életet. Tananyagot. Csend, szorgalom tanulás beállsz a sorba és majd lesz belőled valami.

A valamivel van gondom. Mi is lett? Átlagos, középszerű. De ha a siker ellentéte a középszerűség miért is tanítjuk erre a fiatalokat? Miért kell nekem elvinnem egy helyre, ahol már most tudom, hogy csak középszerűségre futja majd. Mert ilyen a „rendszer”. Az óvoda után kiölik belőlük a mindazt, ami felemelhetné Őket.

Ha elég sokáig élek és nagyon sok pénzt keresek előre tudom Őket tolni ezen az emelkedőn. De abban már benne lesz az, aki én vagyok, vagy lehettem volna, vagy sosem leszek már de jó lett volna ha... És majd amikor hajnalban ül egy autóban  és  teszi, amit ma én tettem, ugyan ezekbe a kérdésekbe fut bele. Pedig elmondom neki ha életemből futja, hogy lehet máshogy élni. A siker belülről jön. Önmagad kell legyőzni és nem lesz nálad erősebb. Csak legyen életem még annyi hogy ezt meg is tudjam mutatni. Mert az vagy, akit gondolsz. Ha mások gondolnak Téged, nem leszel senki csak egy báb. Egy statiszta leszel a saját életedben. Kitűnő polgár. De Gattaca nem kegyelmez. Máshogy kell élni. Amíg felnőnek, hogy ezt megértsék nekem példát kell mutatnom. Mert egyetlen nevelési mód van csupán: a példamutatás.

A példa most, hogy reggel felkelünk és megyünk valahova, ahova nem is igazán akarunk, mert Apa sem szívesen... És Apa eltűnik és dolgozik, bár nem olyan lelkes, mint amikor még hitt abban, amit tanítottak neki, amikor akkora volt mint Ők. És előkerül este fáradtan, pénzt kap vagy nem kap, aztán eszünk, alszunk és kezdi előről. Mire felnő ez fog megmaradni benne. Hogy Apa ideges és kiabál, mert nem futotta számlákra. Hiába számolt, mert mire összeszedte a pénzt már volt egy elszámolás, és egy emelés mert megértjük ugye, most nehéz idők járnak. És apa ideges mert érzi, hogy hülyének nézik. És apa kétsébeesetten menti a helyzetet mert érzi, hogy így nem nőhetnek fel. Így nem. És apa kapar mert nem akarja, hogy a gyerekeit maga alá temesse ez közép-közöny szemétdomb.

Hiszen te is ezt csináltad Apa. Akkor nem igaz, amit mondtál?

Akkor hát, nem igaz amit mondtál... 

El fogja majd hinni, hogy lehet máshogy élni? El kell hinnie.

De vajon én, hogy fogom ezt valaha is elhinni magamnak?