Gattaca

Lám lám, itt vagyunk.

Eljöttünk és mégis ugyan ott vagyunk. Ez a hely mindenhol egyforma. Talán túl sokat voltam más emberek között, más világokban. Talán egyszerűen csak tényleg megváltoztam, de már nem látom magamban, magamat, amikor itt élek évek múlva. Nem látom, hogy része akarok lenni annak, ami itt körülvesz. Az igénytelenség, és a pénztelenség mindenhol ugyan olyan nyomokat hagy.  Ahol van pénz, ott csak a hivalkodás tűnik ki, de nem az érték látszik csak a kivagyiság. Harmónia. Ugyan. Volt pénzem megfizettelek, szép lett ugye? De nem tudom mit jelent mert üres vagyok. Majd megtöltöm, keresek még pénzt. Nincs sem összhang, sem hagyomány. Nem is tudom, mi a hagyomány. Nekem sem tudták átadni, mert létezni sem volt szabad ha nem engedték meg. Persze vannak, akik jól tudják mi is a hagyomány, és elmondják nekem mi is az. Mert nekem valamiért ezt meg kell mondani. De messziről jött ember ugye...

Másolunk, mintha nekünk nem lenne. Azt hiszem tényleg nincs is már. Mintha, mi nem lennénk képesek semmire. Az a tragédia ebben, hogy vakon hiszünk is benne. Hogy nekünk ez a sors jutott. Az én generációm sem tudott semmit átmenteni a sok generációval előbb élt emberek életéből. Csak foltokat hoztunk magunkkal. Innen egy kicsi, onnan egy kicsit több. Ha elfogyunk belülről csak egy üres gödör lesz itt helyettünk. Felemésztjük magunkat az irigység, utálat, megvetés önterrorjával.  Nem akarok elmenni innen, de nem tudom nem látni, hogy máshol  virágok vannak és rendezett terek és emberek, akik nem is értik miről beszélünk. Élettér, életkép, élet.

Mert bár lefordíthatom más nyelvre mi az élet itt, de nem értik ez nekünk miért probléma. Nem értik a problémánkat. Nem értik, miért probléma ez nekünk. Miért fordulunk folyton egymás ellen, és miért baj ha valaki sikeres. Ha nekem nincs barát vagyok, ha sikerem van pusztuljak. Utáljuk magunkat mert nem tudunk magunkon felülemelkedni. Tanulni sem akarunk. Tudni sem akarunk. Semmiről. Egyszerűen csak úgy, jól akarunk lenni. Mert az jár.  Kényelmes ülnünk a sorsüldözött nemzet jól kifészkelődött helyén. Pedig mi tettük oda az embereket, ahol aztán gyakran halált is mondtak ránk. Mi tettük oda az embereket. Nem az Ő felelősségük. A MIÉNK. Azoké, akik Őket választották. Akik felhatalmazták Őket, hogy helyettünk döntsenek. Rólunk. Nem a mi szavainkat mondták és mondják, hanem az övéket mondjuk mi. Ma, tíz éve, vagy száz. De miért kell nekünk  megmondani mit mondjunk? Tudunk beszélni. Megtanultunk.Tanuljunk meg jó döntéseket hozni. Ha nem tesszük mások hoznak döntéseket.  

Nadrágot foltozunk, pedig mindenünk megvan, hogy újat készítsünk. Mégsem beszélünk egymással. Feljelentünk, letaposunk és megtorlunk egymást pusztítjuk. Jó az ha káosz van és átláthatatlanság. Ettől mozog. Bosszúálló szakkört szervezünk és együtt utáljuk azt, aki nem akar közénk állni. Mert presztizs kérdés lecsúszottnak lenni és presztizs kérdés törvényen kívül állni. Akik elmentek közülünk, mert kiutáltuk őket, sikerre vitték számtalanszor. Hogy lehet, hogy itt nem? Itt éltek közöttünk, itt voltak a gondolataik és a terveik. A terveik, amik sikerre vitték őket. Az Ő sikerük a miénk lehett volna. De nekünk nem kell a siker. Nekünk nem kell a jövő, és nekünk nem kell az élet.

De ha elfogy belőlünk az élet, nem lesz kin bosszút állni.

Nem lesz se jobb se bal.

Hírmondónk sem marad.

Csak a semmi.

Elfogyunk mi is.

Kampec.